2017. március 8. | By: KE Katica

Olivia Wildenstein – Rose Petal Graves Blog Tour


Mindig is szerettem mind a tündérekről, mind az indiánokról szóló történeteket, az pedig hogy most egy könyvben mindkettőt megkaptam, különösen megdobogtatta a szívemet. Egészen elvarázsolt a történet!




Olivia Wildenstein – The Lost Clan 1. – Rose Petal Graves


ANCIENT SECRETS CANNOT REMAIN BURIED FOREVER.

Founded two centuries ago by a powerful tribe of Gottwa Indians, Rowan was a quiet town, so quiet that I fled after graduation. Staying away was the plan, but Mom died suddenly.

Dad said she suffered a stroke after she dug up one of the ancient graves in our backyard, which happens to be the town cemetery. Creepy, I know. Creepier still, there was no corpse inside the old coffin, only fresh rose petals.

As we made preparations for Mom’s burial, new people began arriving in Rowan, unnervingly handsome and odd people. I begged them to leave, but they stayed, because their enemies—my ancestors—were beginning to awaken.





Amikor feliratkoztam erre a blogturnéra, még nem gondoltam volna, hogy egy ennyire különleges történettel lesz dolgom. Azt hittem, ez is egy lesz a sok közül, amelyben a tündérek csak érdekes kis színfoltjai lesznek az amúgy romantikus történetnek. Szerencsére tévedtem. Mert ez a történet sokkal több annál, mint amit a fülszöveg leír. Már mindjárt a legelején megfogott a hangulata, aztán a sok rejtély, a sok titokzatos esemény vitt is magával, ami kész csoda azok után, mennyire nincs mostanában időm olvasni. Mégis ezt a könyvet alig két nap alatt kiolvastam. Szóval csak annyit tudok mondani a Rose Petal Gravesre, hogy wow. Sikerült lenyűgöznie az írónőnek, és már nagyon várom a folytatást. De még mielőtt ennyire előreszaladnék, lássuk, mi is varázsolt el annyira ebben a részben!

A történet azzal indul, hogy Catori, a tizenkilenc éves orvostanhallgató megérkezik a szülővárosába, Rowanbe, hogy segítsen az apjának megszervezni az anyja temetését. Csak néhány napja veszítették el őt, minden jel szerint egyszerűen leállt a szíve, miután kiásott egy koporsót a házuk mellett álló temetőben. Talán a koporsóban volt valami, ami ezt okozhatta? Catori úgy dönt, hogy utánajár a dolognak. 
Amikor azonban kinyitja a koporsót, nem talál benne mást, mint friss rózsaszirmokat, a maradványok eltűntek belőle. A különös, ám rendkívül jóképű halottkém szerint Catori ősei így akarták tartósítani a holttesteket, ám ha ez igaz, akkor hová tűnt belőle a holttest?
És nem csak ez az egyetlen furcsaság, ami a lány környezetében történik. Hamarosan érdekes emberek érkeznek az álmos kis városkába, akik fellebbentik a fátylat az anyja halálának körülményeiről. Ezzel pedig Catori két tűz között találja magát egy olyan háborúban, amit évszázadokkal ezelőtt vívtak a tündérek és a lány ősei. 



Az elején elég komornak tűnik a történet. Kezdve azzal, hogy Catoriék háza a temetőben van, az apja a temetkezési vállalkozó, a lány pedig már megszokta, hogy a temetésre váró holttesteket az alagsorban tárolják. Nem is beszélve arról, hogy az egyik legjobb barátja elég bizarrul néz ki, egy Afganisztánban őt ért sérülés miatt. Szóval a könyv első néhány oldalán az volt az érzésem, hogy egy horrort tartok a kezemben. Mert mi más kezdődhetne így? Aztán persze, ahogy fogytak a lapok, úgy csapott át egy egészen más hangulatba a történet. A titokzatosság azonban végig körbelengte az egészet. Egyre újabb és újabb szereplők jelentek meg, egyik furcsaság jött a másik után, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok szabadulni a történettől, és még többet és többet akarok belőle. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb erénye ennek a könyvnek, egyszerűen letehetetlen. Minden oldalon egy újabb rejtély jelenik meg, és majd kifúrja a kíváncsiság az ember oldalát, hogy megtudja, mi sül ki ebből az egészből. Elképesztően izgalmas, és az írónő nagyon jól érzékelteti a főhős dilemmáját.

Először a tündérekkel ismerkedik meg Catori, akik első blikkre nagyon barátságosnak és jóindulatúnak tűnnek. Segítenek a lánynak mindenben, többek között rávilágítanak az anyja halálának okára is. Aztán amikor megjelennek Catori klánjának a tagjai, akkor elbizonytalanodik az ember, mivel az ő álláspontjuk szerint a tündérek a főellenség, és nem szabad bennük megbízni. Catori pedig ott találja magát a két ellenségeskedő faj között, és nem tudja, kinek higgyen. Mindkettőhöz kötődik, mindkettőt megérti, de óvatos, elvégre mi van akkor, ha mindkettő hazudik neki. Nem is beszélve arról, hogy az egyikben ott van az anyja gyilkosa... És ugyan ki értené meg, hogy az édesanyja nem több mint háborús veszteség?

Ennek a feszültsége végig jelen van a történetben, és azt hiszem, végül is ezzel vett le a lábamról. Végre nem egy olyan történetet olvashattam, amiben a főhős két pillanaton belül eldönti ki a jó és ki a rossz, és ész nélkül rohangál, hogy mindenkit megmentsen, mert hát, ki más tenné, ha nem ő? Catori sokkal megfontoltabb, óvatosabb, mint az általam eddig megismert hősnők nagy része. Nem szavaz bizalmat mindenkinek azonnal, és nem akar mindenáron mindenkit megmenteni. Egyszerűen csak nyugalmat akar maga és a szerettei körül, ám úgy tűnik ehhez mind a két oldalnak lesz egy-két szava.

Többet nem árulok el a történetről, hagyom, hogy ti magatok fedezzétek fel magatoknak! Annyit viszont elmondanék, hogy ez a történet csupán csak a bevezető a The Lost Clan sorozat további részeihez, szóval úgy sejtem, a java még hátravan! De ez a rész is nagyon izgalmas, éppen ezért ajánlom mindenkinek, aki egy igazán különleges történetet szeretne olvasni!


Az írónőről






Olivia Wildenstein grew up in New York City, the daughter of a French father with a great sense of humor, and a Swedish mother whom she speaks to at least three times a day. She chose Brown University to complete her undergraduate studies and earned a bachelor’s in comparative literature. After designing jewelry for a few years, Wildenstein traded in her tools for a laptop computer and a very comfortable chair. This line of work made more sense, considering her college degree.

When she’s not writing, she’s psychoanalyzing everyone she meets (Yes. Everyone), eavesdropping on conversations to gather material for her next book, baking up a storm (that she actually eats), going to the gym (because she eats), and attempting not to be late at her children’s school (like she is 4 out of 5 mornings, on good weeks).

Wildenstein lives with her husband and three children in Geneva, Switzerland, where she’s an active member of the writing community.














0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése