2016. július 8. | By: KE Katica

Szentesi Éva – Hamvaimból

Szentesi Éva könyvét minden nőnek el kellene olvasnia, és nem csak azért, mert bármelyikünkkel megtörténhet az, ami vele, hanem azért is, mert az élet értékére tanít. Ez a könyv nem a rákról szól, hanem arról, hogy merj szembenézni önmagaddal, tanuld meg elfogadni azt, aki vagy, éld meg a szép perceket, és merd kitenni magad mások szeretetének, mert a szeretetnél nincs jobb gyógyír.




Szentesi Éva – Hamvaimból


Ki ez a vagány csaj, aki lazán bemutat a halálnak, kétszer is megnyeri ellene a csatát, és aztán arra teszi föl az életét, hogy felhívja a figyelmet a rákszűrés fontosságára? 
„Te vagy a felelős a saját testedért!” – mondja. Már eddig is nagyon sok nő életét mentette meg azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé a saját történetével. Bármelyikünkkel megeshet, amit átélt. Akik elolvassák ezt a megrendítően őszinte könyvet, és tesznek is önmagukért valamit, nagyon sok fájdalomtól megkímélhetik magukat, ha komolyan veszik az üzenetét. Ebben a könyvben végigkövethetjük Szentesi Éva gyógyulásának útját. Karcos, önironikus, őszinte írás. Megfog… és nem ereszt. Igazi. Élő. Példa. 
„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.”

Rengeteget őrlődtem, mielőtt elkezdtem volna olvasni Szentesi Éva könyvét, mivel ha az ember valaki más betegségéről, és a vele való küzdelméről olvas, akkor óhatatlanul is szembesülnie kell önmagával. Ezzel én sem voltam másként. Rettegtem, hogy milyen érzéseket hoz felszínre bennem ez a könyv? Hogy olvasva Éva lelki erejéről felmerül majd bennem a kérdés, vajon nekem lett volna elég erőm a halál szemébe nevetni és küzdeni akkor is, amikor egyesek már lemondtak rólam?
Aztán eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik valamikor az életük során megkapták ugyanezt a diagnózist. A lány az utcánkból, aki nemrég lett anya, pedig még élénken emlékszem rá, amikor épp csak serdült, és a húgával bosszantottuk őt. Esetlen volt, kicsit molett, de alig várta, hogy szerelmes legyen, mi pedig akkor még nem értettük, mi abban a nagy szám. Kihallgattuk a telefonbeszélgetéseit, belopóztunk a szobájába, és a naplóját keresgéltük... Egyikünk sem gondolt akkor még arra, hogy egy nap az utolsó földi útjára is együtt kísérjük majd. Vagy a volt osztálytársam, aki az egyik szeptemberi iskolakezdésre nem jelent meg az iskolában, az osztályfőnökünk pedig egészséges ételek fotóival tapétázta ki az egész termet. Persze rajta ez már nem segített, mivel a csontrák ellen nem volt mit tenni, még néhányszor láttuk a következő két évben, vidám volt, mint mindig, legalábbis annak tűnt, de a szemében már ott ült valami, amit akkor még nem értettünk. Sajnos még hosszan sorolhatnám az ismerősöket, akik így vagy úgy, de kénytelenek voltak megküzdeni a rákkal. Életek, sorsok, amiknek a része voltam, kereszteztük egymás útját, adtunk magunkból valamit, és gazdagodtunk egymás által. Van, aki közülük, sajnos, már nem él, és van, aki zárkózottá vált a harc után. Egy valami viszont közös mindegyikükben, az élni akarás, a küzdelem, ami kívülről látva lenyűgözött és egy kicsit meg is ijesztett.
Szóval ezek után úgy döntöttem, túlságosan is sok passzív tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy elzárkózzak a témától. Már csak azért is, mert akár már holnap megkaphatom én is ezt a diagnózist, és akkor jól jöhet egy olyan ember vallomása a küzdelemről, aki nem csak kívülről szemlélte az egészet, hanem megjárta a legmélyebb bugyrait is annak a pokolnak, amiről nekem fogalmam sincs.


Nem kertelek, borzasztóan megviselt mindaz, amiről olvastam, gyakorlatilag végigbőgtem az egészet, pedig egyáltalán nem vagyok az a sírós típus. Most viszont sikerült néhány embert rendesen zavarba hoznom, miközben a Hamvaimbólt olvastam. Szegény postás, nem tudta mit tegyen velem, amikor bőgve mentem ki az ajánlott küldeményt átvenni, és a vonaton is sokan megbámultak, amikor úton a gyerekkori barátnőm felé pityeregtem. Amint azt már mondtam, mindezt nem csak azért tettem, mert ugyanez akár velem is megtörténhet, hanem mert magamra ismertem Évában, a kissé nehezen megnyíló lányban, akinek szüksége van arra, hogy szeressék, de sajnos, nem mindig mer nyitni. Nem meri kitárni a szívét, mert fél, hogy nem elég szeretetreméltó, pedig sokszor akár még görcsösen is törekszik megfelelni mindenkinek.

De túl azon a spirituális úton  bár szerintem nem ez a legjobb szó arra , amit Éva bejárt, a könyv tényszerűsége sem elhanyagolható. A legtöbben vagy csak a lelki megpróbáltatásokról írnak, vagy csak arról, amivel ez az egész testileg jár, Szentesi Éva viszont ötvözi a kettőt. Teljesen őszintén ír arról, milyen következményekkel járt az első műtét, vagy milyen a szexuális élet utána. És nyíltan beszél a kapcsolatairól is, jókról és rosszakról egyaránt, nem keresve felelősöket, nem ostorozva önmagát, egyszerűen csak elfogadva azt, hogy úgy alakult, ahogy. És mindent megtesz, hogy mind testileg, mind lelkileg győztesen kerüljön ki ebből a betegségből és az önmagával folytatott harcból.


Nem is beszélve arról, hogy visszaadta a nőgyógyászokba vetett hitemet. Az elmúlt pár évben jártam már jó néhány nőgyógyásznál, és sajnos, nem a legjobb tapasztalatokat gyűjtöttem be a témában. Volt üvöltözős nőgyógyászom, aki amint bármi biológiai probléma felmerült leüvöltötte a fejem, mert szerinte felborította a testem működése az ő gondosan megtervezett menetrendjét. Aztán találkoztam halogatóssal is, aki azt gondolta, vérkép készítése nem szükséges, majd csak ha már túl vagyunk néhány beszélgetéssel eltöltött rendelésen, és néhány ultrahangon. És bár ez utóbbi pozitív eredménnyel zárult, azért csak folytattuk tovább, míg meg nem untam az egy helyben toporgást. És volt szerencsém hentes típusú nőgyógyászhoz is, aki alig várta, hogy kiderüljön valami olyan betegség, amit műteni kell. Még csak a megbeszélésnél tartottunk, amikor már felvezette nekem, mikor mit fog megműteni rajtam, ha ez vagy az kiderül. És tette mindezt olyan élvezettel, hogy komolyan mondom, egy hollywoodi producer azonnal szerepet ajánlott volna neki bármelyik véres horrorfilmbe.
De hogy visszakanyarodjunk a témához... Éva is találkozott olyan orvossal, akiben, csalódott, és aki a rosszul felállított diagnózisával az életét tette kockára. Szóval már csak ezért is éreztem szimpátiát iránta mindjárt a legelején. Mert nem mentegeti az orvost, hanem nyíltan kimondja, hogy jó nőgyógyászt találni nem egyszerű, pedig ha egy nő számára valami igazán bizalmi kérdés, akkor ez az, és egyáltalán nem mindegy, hogy az amúgy is kényelmetlen vizsgálatokon mennyire és mi minden miatt szorongsz. Ebből a szempontból nagyon szerencsés volt, mert sikerült olyan nőgyógyászt találnia, aki partnerként vett részt a küzdelmében. Nem hagyta magára, nem hibáztatta semmiért, hanem mellette állt, és vállt vállnak vetve küzdött vele a kór ellen még akkor is, amikor a kollégái már feladták. 

Egy szó mint száz, több ponton is betalált Éva könyve, és azóta bizony én is felkerestem egy nőgyógyászt, akit már sokan ajánlottak, és immár bizakodva várom az időpontot. Azt hiszem, annál jobban semmi sem bizonyítja, mennyire kihagyhatatlan ez a könyv, mint hogy egy olyan félős, rossz tapasztalatokkal rendelkező nőt, amilyen én is vagyok, képes rávenni arra, hogy elmenjen egy szűrővizsgálatra. Mert ahogyan Éva is mondja: „Te vagy a felelős a saját testedért!” És ezt ezek után nagyon is komolyan veszem.

Kis érdekesség így a végére, a hollywoodi és hazai sztároknak köszönhetően mindannyian ismerjük már a rózsaszín szalagot, ami a mellrák elleni küzdelem szimbóluma. Azonban azt itthon csak kevesen tudják, hogy a legtöbb rákos megbetegedésnek megvan a maga színes szalagja, így a méhnyakráknak is. Ez a betegség a barackszínt kapta. Miközben kutakodtam egy kicsit az interneten, rábukkantam néhány kiegészítőre és kitűzőre, amelyek erre a kórra szeretnék felhívni a figyelmet, és összegyűjtöttem néhányat. Bár nem szeretem, hogy mindenből üzletet csinálnak, de ha ezek emberek életét menthetik meg akár csak annyival, hogy beszélgetést kezdeményeznek, máris megéri megvenni őket. 


Nagyításhoz kattints a képre!

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak és 
Szentesi Évának, aki a bizalmába 
fogadott bennünket,
olvasókat!






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése