2015. december 21. | By: Ladybird

Sara Raasch – Hó mint hamu értékelés és interjú

Fantasztikus karakterek, izgalmas, meseszerű világfelépítés – ezt kínálja Sara Raasch trilógiájának első része. Engem sikerült megnyernie magának!



Sara Raasch – Hó mint hamu 1. – Hó mint hamu


Megtört szívű lány 
Ádáz harcos 
Leendő hős 

Vajon Meira képes megmenteni azt a világot, amit soha nem ismert igazán? TIZENHAT ÉVE annak, hogy a Tél Királyságát megszállta az ellenség; lakóit rabigába hajtották. Varázslat és uralkodó nélkül maradtak. A télieknek nem maradt más reményük a szabadságra, mint a nyolc túlélő, akiknek valahogyan sikerült elmenekülniük, és akik a lehetőségre várnak, hogy visszacsempészhessék a Tél varázslatát, és újjáépítsék a birodalmat. 
Meira nagyon kicsi volt, amikor Tél vereséget szenvedett és ő elvesztette a szüleit. Menekültként élt, a téliek tábornoka, Sir lett a gyámja, ő pedig harcosnak nevelte. Meira szerelme legjobb barátja, a leendő király, Mather; a fiatal lány pedig mindent megtenne azért, hogy Tél birodalmának hatalma helyreálljon. Így hát, amikor a kémek felfedezik, hol őrzik azt az ősi medaliont, amelynek segítségével visszakaphatnák a varázserejüket, Meira elhatározza, hogy maga indul a keresésére. Magas tornyokra mászik, ellenséges katonákkal harcol; valóra vált régi álma. Ám a küldetés nem a tervek szerint alakul, és Meira hamarosan gonosz varázslat, veszélyes politika, fortélyos üzelmek világában találja magát… és végül rádöbben, hogy sorsa felett nem ő rendelkezik… és ez mindig is így volt. 
Sara Raasch első regénye hűségről, szerelemről, életünk céljának kereséséről szóló lenyűgöző olvasmány.

Amikor először megláttam a borítót és a fülszöveget, azonnal felkeltette az érdeklődésem! És ez esetben az ígéretes külső tartalmas belsőt is rejtett, hiszen a történet fantasztikus volt! Az az igazság, hogy úgy beszippantott, ahogyan csak kevés történet tudott eddig. Teljesen együtt léteztem Meirával, ott éltem idegenben egy sátorban vele együtt, és átéreztem minden rezdülését. Külön élveztem a leírásokat a történetben, fantasztikus volt látni az országokat, amiket ő látott. Persze ez nem csoda, mivel valami hihetetlen világot hozott létre Sara Raasch!
Sok szempontból rá lehetne húzni a történetre, hogy sablonos, mivel igen, nagyon sok tipikus disztópiára jellemző fordulat jelent meg benne, ám amik mégis kiemelik a többi közül, azok Meira gondolatai. Egészen más konfliktusokkal nézett szembe, mint a legtöbb hős, és ez igazán üdítően hatott rám. 

A történet egy nagyon érdekes világban játszódik, amelynek Primoria a neve. Primoriát nyolc királyság alkotja, négy Évszak-királyság: Tavaszföld, Nyárföld, Őszföld és Télország, és négy úgynevezett Ritmus-királyság: Cordell, Paisly, Ventralli és Yakim. Az uralkodóiknak különleges képességekkel rendelkező tárgyaik, mágiasztereik vannak, amelyek vagy apáról fiúra, vagy anyáról leányra szállnak, és amelyek arra szolgálnak, hogy segítsék velük a népüket. 
Mather
Ezek az országok többnyire békében éltek egymással, mígnem egy nap Tavaszföld királya, Angra úgy nem döntött, hogy leigázza Télországot. A királynőjüket megölte, a népüket pedig rabszolgaságba taszította. A folyton jeges és havas, bányákkal teli Télország elnéptelenedett, a népet Tavaszföldre deportálták, csupán huszonöten tudtak elmenekülni, köztük volt az egykori hadvezér, William, és az akkor még csecsemő trónörökös, Mather. A királynő mágikus erejét rejtő medaliont a gonosz Angra kettétörte, így fosztva meg Télországot a jövőjétől. 
A huszonöt menekült mindenképpen tenni akart valamit a fogságba esettekért, és éveken át nem adták fel a reményt, hogy valahogyan kiszabadíthatják a népüket. Erre akkor van a legjobb esélyük, ha a kettétört medál darabjait megtalálják és egyesítik. Bár a jelenlegi trónörökös semmiképpen nem tudja használni, mivel ennek a mágiaszternek az ereje anyáról leényra száll, de a reményt mindenképpen táplálná, ha a kezükben tudhatnák. A huszonöt menekült az évek alatt megfogyatkozott, miközben megpróbálták megszerezni a medált, és csupán nyolcan maradtak. Köztük van az örökössel egyidős Meira is, akinek a szemén keresztül láthatjuk az egész történetet.  
Meira forrófejű, elismerésre vágyó árva lány, aki titkon szerelmes a trónörökösbe, Matherbe, ám pontosan tudja, hogy nem méltó a fiúhoz, hiszen az ügyük érdekében neki egy másik királyság hercegnőjét kellene elvennie. Szóval próbál ennek a vonzódásnak ellenállni, és a célra koncentrálni, miszerint mindenáron meg kell szerezniük a medált. Tizenhat évesen aztán lehetősége nyílik végre arra, hogy kipróbálja magát, ugyanis egy (ál)baleset következtében az egyik küldetésre őt küldik el Mather helyett. És ezzel elindul a kalandok sora.

A világfelépítés igazán egyedi. Nekem kimondottan tetszett, hogy évszakok szerint voltak felosztva az országok, bár nem ez az első olyan regény, amiben ezzel találkoztam, de a hozzájuk kötődő mágia, a legendák és a mágiaszterek miatt valahogy különlegesebbnek hatott. Persze ezt a nagyon jó leírások is megerősítették, emiatt egészen könnyedén magával ragadott ez a világ. Még annak ellenére is, hogy nem szeretem a hideget, és ősztől tavaszig folyamatosan fázom, sikerült elérnie Sara Raaschnak, hogy sóvárogjak a hó és jég után. Ez pedig nem kis dolog!
A háttértörténet nagyon jól kidolgozott, minden karakternek van múltja és jelleme is. Nekem sajnos ez a vesszőparipám, ha ez hiányzik egy regényből, az le is írta magát nálam. Szerencsére itt erről szó sem volt. 

Theron
De nem ezzel vett le teljesen a lábamról, hanem azzal, hogy Meira nem egy megszokott hősnő. Sokkal nehezebb dolgokon ment át, mint a legtöbb disztópiás hős. Általában az a kiindulópont az ilyen történetekben, hogy bár a társadalmi rendszer egyértelműen tévesen működik, a hősök élete egy bizonyos pontig nagyon boldog, de legalábbis átlagos. Meira esetében ez hiányzik, soha nem ismerte a valódi otthon és a szülők fogalmát. Nevelőszüleit bár szereti, és ők is viszont, ám valamilyen okból távolságot tartanak vele. Így aztán marad neki a megfelelési vágy, ami nagyban befolyásolja a jellemét. Szóval egy otthon és stabilitás nélküli, folyton vándorló életút jutott neki, és csak történeteken keresztül ismeri Télországot, és az övéit (már a hét másik menekültön kívül). Ez az alaphelyzet természetesen egészen más hőst hívott életre a személyében, mint amit megszoktunk. 
Ebből fakadóan más dolgokon is tépelődött, mint a legtöbb disztópikus hős. Nem állt le az életében lévő srácokon gondolkodni, hogy vajon ki szereti, vagy ő kit szeret, és nem volt hőskomplexusa sem. Helyette azon gondolkodott, mennyiben az ő ügye a küldetés? Érdemes-e feláldoznia magát egy esélytelennek tűnő harcban egy olyan országért, amiről nincsenek emlékei? Sóvárogva vágyott egy otthonra, ahová tartozhatott, hiszen egész életében vándorolt. Mindig irigykedve hallgatta, amint csoportjának idősebb tagjai mesélnek a régi szép Télországi időkről, és vágyott ő is megismerni a hazáját, de így ismeretlenül nem volt benne biztos, hogy ez az ő harca. És ez határozottan üdítő volt a történet szempontjából. Kicsit unalmas mindig ugyanazokat a hőssirámokat végighallgatni, végigolvasni, ám ezúttal végre nem kellett. És teljes mértékben megértettem a problémáját. Tizenhat évesen egy küzdelmes életút után logikus, hogy nem vágyik feláldozni magát, ki akarná? Hiszen egy olyan virágzó birodalommal szembeszállni, amilyen Tavaszföld, egy maroknyi sereggel, esztelenség, ezt nagyon jól látja ő is. Ennek ellenére próbálja a magáénak érezni, sőt, szeretne hasznos lenni ebben a csatában, de nem találja a helyét. Ahol pedig a csapata szeretné látni, az egyértelműen nem elég neki.
Szóval Meira igazán szerethető főhős. Kedves, bátor, tettre kész, de nem szuperhős alkat, vannak korlátai. 

A történet nagyon eseménydús, mindig történik benne valami, talán csak a vége felé kezdett egy kicsit leülni, de ahhoz képest, miken megy át Meira, még ott is viszonylag gyors a tempója, és csak azért tűnt talán lassabbnak, mert már nagyon szerettem volna, ha kiszabadul végre. Ami pedig a csavart illeti, hát, megkapjuk azt is, bár bevallom őszintén, mire kiderült, már lehetett sejteni, mi lesz az. Nagyon sok nyomot rejtett el az írónő a történetben ezt illetően, de valahogy még ezt sem bántam, mivel inkább arra voltam kíváncsi, hogy ha ez kiderül, az milyen következményekkel jár majd. Szóval összességében elégedett voltam a történettel. 
Ami pedig külön nagyon tetszett, hogy nem kapunk függővéget, vagy legalábbis olyat, ami miatt álmatlanul forgolódnék. Nyugvópontra érkeztek az események az első rész végén, bár persze nagyon sok szál maradt nyitva, korántsem lehetne itt befejezni a sorozatot. Viszont nem azt a körömrágós befejezést kapta, amit megszoktunk már a sorozatoknál.


Meira
A srácokkal megmondom őszintén, bajban vagyok. Mivel a szerelmi szál nem volt annyira hangsúlyos ebben a részben, nehéz lenne megjósolni, végül ki mellett köt majd ki Meira. De ha szimpátia alapján kellene döntenem, akkor Theront választanám. Valahogy őt jobban kedveltem, mint Mathert. Mather véleményem szerint az első vonzódás tárgya csupán Meira életében, hiszen a lány egyetlen másik fiút sem ismert a saját korosztályából, és a fiúnak kétségtelenül vannak erényei, bár sokszor én csak a gyengeségeit láttam. Persze a szerelem furcsa "betegség", nem mindig afelé fordul, aki érdemei szerint méltó lenne arra, szóval akár még lehet ő is a nagy szerelem, ha végre sikerül elrendezniük mindent. De egyelőre fontosabb dolgaik vannak! 
Ezzel szemben Theront azonnal megkedveltem, sokoldalú fiú, nagyon szerethető, és ami a legfontosabb, nem csak nőként, de egyenrangú társként is bánik Meirával. Nagy, nagy piros pont jár ezért neki! Ráadásul képes az igazságért az apjával is szembeszállni, és akár még magát is odaveti a farkasok elé, hogy tarthassa a szavát, és ettől kész voltam, a szívemnek annyi volt. Hivatalosan is beléptem Theron rajongói táborába!

Szóval fergeteges könyv volt, sok akcióval és izgalommal! És a végére már csak egy kérdésem maradt: mikor jön a folytatás? Jó, tudom, tudom, ez gonosz kérdés, mivel épp csak hogy kijött az első rész, és már ennek is nagyon örültem, szóval jó kislány leszek és türelmesen várok.



Köszönet a könyvért a Twister Medianak!

Kis extraként elhoztam nektek egy interjút, amit a Hypable bloggere készített az írónővel még az első rész kiadása előtt. 

Mondj öt dolgot magadról!

Szinte megszállottan imádom Zutarát (a Zuko és Katara párost az Avatar: Az utolsó léghajlítóból); 
A férjemmel a macskánkat Ezio után neveztük el az Assassin’s Creedből; 
Főiskola alatt reklámszövegíróként dolgoztam egy orosz utazási irodánál (és még mindig elgyengülök, ha az orosz történelem és kultúra szóba jön); 
Három tetoválásom van – két idézet könyvekből és versekből, és egy nőszirom; 
És a kedvenc évszakom az ősz (de közvetlenül utána csak kicsivel marad le a tél).

Miért érezted úgy, hogy el kell mondanod ezt a történetet?

Ez a történet az életem nagy részében bennem volt – az első vázlatot tizenkét évesen kezdtem el írni, és huszonöt leszek, mire a Hó mint hamu a polcokra kerül. Nem számít, mi minden máson dolgoztam, ezek a karakterek és ez a világ mindig ott lüktetett bennem. A leghangosabban a főszereplő, Meira hangját hallottam, amint azt követelte, hogy megoszthassa a történetét a világgal – egy olyan történetet, amely arról szól, hogyan küzdhetjük le a (külső és belső) korlátainkat, és hogy hogyan fogadhatjuk el a szeretet különböző formáit, valamint hogyan illeszthetjük be a saját életünkbe azokat. Ez a történet elsősorban a kitartásról szól.

Mi volt a legélesebb kritika, amint íróként kaptál?

Minden kritika, amit kaptam, a világfelépítéssel kapcsolatban érkezett. És nem azért volt ez a legélesebb kritika, mert fájt hallani, hanem azért mert egy fiktív világot felépíteni NEHÉZ. Valahányszor a szerkesztőm vagy az ügynököm rámutatott a világom egy hiányosságára, amellett, hogy természetesen hálás voltam a tanácsukért, és tudtam, hogy igazuk van – közben végig Jack Sparrow híres mondata járt a fejemben: Hé, nem ér kilyuggatni a hajómat! 

Sara Raaschként mi volt a legszebb bók, amit kaptál?

Jelenleg nagyon lelkes vagyok, amikor azt hallom, hogy az emberek izgatottan várják a könyvemet! Még mindig nehéz felfognom, hogy MÁSOK is felfedezhetik a világot, ami oly régóta csak a fejemben létezett. Valahányszor valaki azt mondja, hogy alig várja a Hó mint hamut, azonnal rávágom: Komolyan? Én is!

A főszereplőidhez vagy a mellékszereplőidhez kötődsz jobban?

Határozottan Meirához kötődöm a legjobban. Ő épp annyira szenvedélyes azzal kapcsolatban, amire vágyik, mint én az írással kapcsolatban. Van egy sor a Hó mint Hamuban, ami tökéletesen kifejezi mindkettőnk életútját:

„Egy napon majd nem csak sötétben búvó szavak leszünk.”

A remény csatakiáltása ez: egy ígéret, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Amikor a kiadási munkálatok nehézségekbe ütköztek – elutasításokat kaptam, és minden borzalmas volt – felidéztem magamban ezt a sort, és Meira megtörhetetlen makacsságát, és ez segített továbblépni, és harcolni az érdekeimért.

Mit volt könnyebb megírni: az első sort vagy az utolsót?

Számomra a kezdetek a legnehezebbek – az első sortól körülbelül a könyv egyharmadáig mindent több alkalommal átírtam. De azt hiszem, ezért találták ki a Godiva Lava Cake Trufflet (egy édességet).

Min dolgozol most?

Most a Hó mint hamu folytatásának szerkesztésén dolgozom, és közben már készül a trilógia harmadik és egyben utolsó részének a vázlata. A könyvek időzítése nem valami jó – érzem magamban a folytatást, de még senki sem olvasta a Hó mint Hamut, ezért nincs akivel megoszthatnám a bennem élő karakterek kiáltozó hangjait. A kiadók szeretnek hosszú időre magamra hagyni az érzéseimmel – ahogyan azt a borító leleplezésnél is tették!
Már hónapok óta ülök efelett a szépség felett, és a férjem már tuti belefáradt abba, hogy a borítót mutogatom neki, és folyamatosan kuncogok. És most, hogy mindenkivel megoszthatom a történetet és a karaktereimet végre mindenki hallhatja... hát, majd kicsattanok a boldogságtól!



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése